Gösswein Csaba – A tájfutás életforma…

Legalábbis ezt írta a helyi újság. Gondolom, nem kell lefordítanom. Ennyi megértéséhez még nem kell svéd nyelvtudás. Harmadikok lettünk a Tiomilán, és ezzel egyben a legjobb svéd csapat! Kedden volt az ünneplés a klubházban, alig lehetett beférni. Nagy dolog ez, nem könnyű összefoglalni. A negyedik Tiomilám volt ez, de eddig sosem értettem, hogy egy ilyen extrém, hülye, hideg, éjszakai rémálom, hogyan válhatott az egyik legfontosabb presztízsversennyé Skandináviában? Kinek jó ez? Kedden megértettem.

A Tiomila ugyanis legkevésbé sem arról a 10 futóról szól, akik valahol az Isten háta mögött végigváltóznak egy éjszakát. De még csak nem is a csapatról, amit ez a 10 futó alkot. Egy Tiomilát nem lehet egyedül megcsinálni, és 10 ember is kevés hozzá. Ehhez egy egész klub kell, és a siker is az övék. Azoké a klubtársaké, akik magán a versenyen ott sincsenek. Akik csak az edzéseken növelik a tömeget a hosszú tél alatt. Vagy akik csak a klubösszejöveteleken jelennek meg. Meg azoké, akik a háttérben dolgoznak azért, hogy működőképes legyen az egyesület. Meg azoké is, akik csak az ünneplésre jönnek el. :) Szóval mindenkié!

Az ünnepléshez meg még csak annyit, hogy a rajt előtt közel sem izgultam annyira, mint mikor kb. 150 svéd előtt kellett svédül beszámolnom arról 1-2 percben, hogy hogyan is futottam a versenyen, mikre gondoltam közben, mi volt a taktikám, stb. De jól sikerült! Senki sem panaszkodott, hogy nem értette. :)

Magának a verseny beszámolónak – szokásomhoz híven – jó távolról futnék neki. Akik a tél folyamán jártak néha a honlapomon, és látták egy-két publikált éjszakai edzésem útvonalait, azok már minden bizonnyal maguk is megállapították, hogy ez a dolog bizony nekem nagyon nem megy! Ezek után kicsit érzékenyen érintett, amikor kiderült, hogy a szokásos 11 helyett, idén előre hozták a Tiomila rajtját fél 10-re. Ez, kombinálva a szokásosnál két héttel korábbi időponttal, annyit jelentett, hogy csak az utolsó két pálya volt világosban, az összes többi sötétben ment. Mivel elég erős befejező embereink vannak, idejekorán elkezdtem szokni a gondolatot, hogy éjszakai pályát leszek kénytelen futni – már ha ilyen feltételek mellett egyáltalán beférek az első csapatba?! Merthogy éjszakai tájfutásban alapvetően elég erősek vagyunk, és a Tiomila szempontjából az teljesen érdektelen, hogy világosban milyen remek formában vagyok adott esetben, ha éppenséggel éjszaka képtelen vagyok végigtalálni egy pályán… Mindezek után, igazán büszke vagyok rá, hogy minden kudarcélmény ellenére, sosem adtam fel! Mármint a próbálkozást, mert persze pályát, azt rengeteget dobtam – nem lehetett a végtelenségig megvárakoztatni a többieket az edzéseken.

Az utolsó hetekben – további nehezítésként – a február közepe óta már amúgy is kicsit akadozó, kisebb sérülésekkel tarkított edzésmunkám végleg a padlóra került. A Lipica Open előtt sikerült összeszednem egy megfázást, amit a versennyel jól belobbantottam, majd pedig két hétre rá, még mielőtt teljesen meggyógyultam volna, végleg kiütöttem magam. Ekkorra esett ugyanis a svédországi szezonkezdetem, egy pénteki egyéni éjszakai versennyel, majd pedig egy vasárnapi váltóval. Ezeket, a Tiomila felkészülésre tekintettel, nem igazán hagyhattam ki, még kicsit betegen sem. Mutatni kellett a csapattársaknak, és persze magamnak is az eredményeket.

Namost, az éjszakai verseny egy külön beszámolót is megért volna. Rövidre zárva a lényeg, hogy egész délután szakadt a hó (márc. 27-et írunk), a versenyt ezért a fair-play jegyében tömegrajttal indították, és ezt én sikeresen lekéstem vagy 4 perccel. A hetesre értem utol az első (az utolsó) embert, a 10-esre menet pedig az utolsót (az elsőt). Sőt, ami azt illeti, a 10-est az élboly hibázásának köszönhetően én fogtam elsőnek, teljesen egyedül… Persze hamar utolértek (nehéz volt feldolgozni mentálisan a rajtlekésést követően, hogy vezetek) és aztán egy iszonyú váltogatás kezdődött: bolyfutással, sok kis hibával, sok lelassulással és felgyorsírással – mindezt friss, szűz hóban. Nagyon élvezetes volt! Ezt most lehet, hogy sokan ironikusan olvasták, de NEM, eddig tényleg élveztem. :) A 17-esre viszont becsúszott egy bazi nagy hiba, 8 percet ácsorgott a komplett mezőny egy félig még befagyott mocsárban, és nekem eddig tartott a versenyem. Ez után már képtelen voltam mégegyszer, sokadjára, újfent felpörögni. Még három pontot fogtam vért izzadva, aztán teljesen erőtlenül, félig eléhezve, besétakocogtam a célba.

Natträvernas Natt (nagyobb nézetért kattints a képre!) – részidők itt

Egy nap pihenés ezután nem is volt elég. A vasárnapi váltón már a közvetlenül a rajttól elég erőtlenül mozogtam. Pedig lehetett volna szaladni, hiszen az ekkor már körvonalazódó csapatfelállásunk jegyében első futó voltam az első csapatunkban. Nem ment rosszul a verseny, sőt technikailag kifejezetten jól megoldottam, viszont fizikailag egyszerűen nem bírtam. Igazából sosem futottam az élbolyban, fokozatosan maradoztam le. Hatodiknak jöttem be, kerek egy perc hátránnyal, ami azért egyáltalán nem volt rossz kezdés, de lehetett volna jobb is. A csapat többi tagjának se jött ki a legjobban a lépés, „csak” ötödikek lettünk. (mondjuk valószínűleg őket is megviselte a pénteki éjszakai)

Måsenstafetten (kattints!) – végeredmény, részidőim

A baj azonban nem az eredménnyel, hanem azzal volt, hogy az éjszakaival teljesen leharcolt, enyhén beteg szervezetemmel, ott kellett dekkolnom egy nem túl szélvédett rét kellős közepén, míg le nem ment a teljes öt fős váltó, és csak kb. ötórányi fagyoskodás után indulhattam el végre haza. Hétfőre ki is voltam ütve, két napig azt se tudtam hol vagyok, olyan rosszul voltam.

Következő hétvégén újfent éjszakai+váltó lett volna a program, ám ezúttal – pláne 4 nap betegség után – nem voltam annyira hülye, hogy egy éjszakai versennyel kezdjem meg a lábadozást. A váltóra viszont már elmentem, és nem bántam meg. Ismét első futó voltam az első csapatunkban, és ezúttal már nem csak technikailag, de fizikailag is jól ment a verseny. Ez utóbbin mondjuk ugyancsak meglepődtem, hiszen az előző hétvége óta csak otthon betegeskedtem… de egye fene, emiatt aztán már igazán nem fogok panaszkodni!

Rånässtafetten (kattints!) – végeredmény, részidőim

A rajt előtt gondoltam, hogy az elején majd szépen nyugodtan elfutkorászok valahol a boly közepén, de aztán úgy 100 méterrel a rajtbója után az ösvényre ráérve hirtelen elöl találtam magam. A réten egy sor gyorslábú előrefutott, én meg szépen beálltam a vonatba. Az erdőbe érve mindenki másfelé indult, így hát én is, és végül úgy sikerült megfognom az egyesemet, hogy nemcsak, hogy előttem, de belátható távolságban mögöttem se volt senki. Tetszett a dolog! :) Aztán ez is egy izgalmas verseny volt, de most nem fogom részleteiben leírni. A végére sikerült mindössze 20 másodperc hátránnyal a 3. helyre odaérnem, és még azt se mondanám, hogy ehhez maxot kellett volna futnom (mondjuk utána azért fájtak a lábaim). Ezúttal a csapatnak is jól ment, és végül több mint 7 perccel nyertünk a Svédországba átruccanó Kalevan Rasti előtt!

Rajt! (bal szélen hátul)

Első svéd váltógyőzelmem

OK Linné bäst på Rånäs
Svédül értőknek beszámoló itt

Na ez után mentem haza a Postás Kupára, és az azt megelőző válogatott edzőtáborra. Már majdnem egészséges voltam, és ki voltam éhezve, hogy végre eddzek egy kicsit normálisan. De ez az álom három napig se tartott. Az edzőtábor ELSŐ edzésén sikerült beleállítanom egy (boróka?) tövist az achilleszembe. Yes! Ez aztán szépen begyulladt, de már annyira elegem volt ezekből a baromságokból (hasonló idióta sérülésekből és betegségekből), hogy hiába fájt rohadtul, megpróbáltam edzeni vele.

“Ha itt megnyomom az fáj?”

Igazából nem tudom, hogy ha akkor rögtön pihenek inkább vele pár napot, akkor jobb lett volna-e, de így minden esetre csak pár szenvedős futás lett az edzőtábor programja számomra, és hamar be kellett látnom, hogy ha a Postás Kupán futni akarok, akkor nem erőltethetem tovább. Próbáltam hát könnyűre venni, de nem használt. A Postás Kupát elbuktam. Szombaton még megpróbáltam versenyezni, a selejtezőt le is futottam, nem is olyan rosszul, de azért azt tudni kell, hogy a taktikám az volt, hogy „ha bekezdek maxra, akkor talán az így gyorsan termelődő adrenalintól a későbbiekben majd nem fogom érezni, hogy mennyire fáj az achilleszem…” (az első két átmenetet nyertem is)

Postás Kupa középtáv selejtező (kattints!) – részidők

Viszont, mindössze pár órával a selejtező után, a döntőben ugyan ezt már mégegyszer nem tudtam megcsinálni. Sőt, a cél felé sétálás közben arra is rá kellett jönnöm, hogy ha futni akarok most hétvégén a Tiomilán, akkor nem erőltethetem tovább…

Postás Kupa középtáv döntő – részidők

A hosszútávot egy pillanat alatt kihúztam a terveim közül, a váltón egy kicsit még gondolkoztam, de se nem tudtam volna értelmesen futni, se nem tett volna jót az achilleszemnek. Ez volt a szezon első komoly áldozata. Nagy kár, mert szerettem volna Ádámmal és Zsoltival váltózni egyet hazai pályán a skandik és a svájciak ellen – de majd nyáron bepótoljuk!

És így legalább Istinek is volt egy kis sikerélménye: „Valami ízetlen tréfaként G. Csaba, a kis szimuláns hipohonder, nem vállalta az első csapatban a 2. futó szerepét, úgyhogy mint első számú tartalék engem taszajtottak bele ebbe a hálátlan szerepbe”. :D Ezúton is gratulálok srácok!-remélem senkinek nem kerülte el a figyelmét, hogy ezen a képen is rajta vagyok ám! :)

És akkor most végezetül TIOMILA!! Hát mit is mondjak? A Postás Kupa középtávja után négy nap teljes pihenővel igyekeztem menteni a menthetőt. Szerdán próbálkoztam meg egy könnyed fél órás kocogással, majd pedig további pihenő mellett döntöttem… Igazából nem voltam messze tőle, hogy lemondjam a Tiomilát is. De végül nem tettem, mert hosszas vívódás után úgy ítéltem meg, hogy annyira már nem fáj az a nyavalyás, hogy a verseny közben zavarjon, maximum utána lesz rossz. Ennyi áldozatot meg megér a Tiomila, meg a csapat. És így is lett! Mindkét tekintetben. Jelenleg még nem tudok futni, és mostmár, amíg teljesen rendbe nem jön, nem is fogok (hétvégi Elitszéria lemondva), de az eredmény, és minden hozzátartozó miatt, megérte. Nem mondom, hogy egyszer áll az ember életében Tiomila dobogón (hiszen pl. jövőre megnyerjük), de azért nem mindennapi élmény volt.

De tehát, hogy az elején kezdjem, első futó voltam. A csapatunk, már csak a neveket olvasgatva is, kétség kívül erős volt. Én egy kicsit másképp raktam volna össze a futássorrendet (Johan 8 helyett 5, Albin 5 helyett 6, Jan 6 helyett 8), de ebben a felállásban is volt ráció, és végülis jól is működött.
A rajtot jól kaptam el, ami azért volt nem kis teljesítmény, mert miután bemondták, hogy 15 másodperc múlva rajt, teljesen váratlanul hirtelen ellőtték. :) Az első sor közepéről nekilódulva előzetesen kicsit tartottam tőle, hogy ahol összeszűkül a rajtkordon, először majd összepréselnek, aztán pedig beletipornak a rét talajába, de ezt valahogy sikerült elkerülnöm.
A rajtbóját, rajtszámomnak megfelelően, kb. 15-nek értem el, és megkezdődött a tájfutás. Az egyesre úgy döntöttem, hogy ha csak nem indul meg előttem mindenki egyöntetűen egyenesen, akkor én bizony körbe fogok futni jobbra az úton. A francnak se hiányzik mocsár meg zöld rögtön az elején. Az úthoz érve páran balra, de páran jobbra is indultak, úgyhogy elégedetten nyugtáztam, hogy akkor mehetek én is arra, amerre terveztem. Aztán az általam kinézett útkanyarban nem vágott be senki előttem az erdőbe, de rutinos első futóként (idén már a harmadik, de életemben, ha jól számolom, még csak az ötödik első futásom alkalmával), magabiztosan ráfutottam az egyes pontomra az üres (!) erdőben. Ötven méterrel a pont előtt láttam meg egy másik magányos lámpát is feltűnően arrafelé tendálni, amerre én vártam a pontot. Zsolti csapatának, a Morának az első futója, a cseh Kodeda volt az. Ő bevállalta egyenesen, aztán nyílván elszakadt azoktól, akik a másik kombinációra futottak, így egyedül maradt, engem pedig csak tisztes távolból követtek a mögöttem futók. Szóval a pontot egyszerre fogtuk Kodival, ketten az élen. A jó kezdés megvolt.

10Mila (kattints!) – végeredmény, részidőim, Online eredmények
GPS track most sajnos nincs, kicsit dekoncentrált voltam, elfelejtettem feltölteni

A kettesre, és aztán a hármasra is teljesen a magam feje után mentem, előttem nem volt senki, csak Kodit láttam néha erre-arra mellettem, meg hártapillantva sok-sok száz wattot mindenfelöl tekeregni az erdőben. A hármasra jobb lett volna kicsit többet kerülve egyenesen kifutni az útig, mert akik arra mentek, gyorsabbak voltak, és mire én kiértem rá, már 10-15-en elém kerültek. Ezzel persze nem volt egyáltalán semmi baj, így legalább egy kis önbizalomgyűjtés után kényelmesen elhelyezkedhettem a vonatban. Innen az átfutóig nem történt túl sok említésre méltó esemény. Szépen elfutogattam a vonat eleje felé, mindig láttam az elejét, de közben kiválasztgattam a saját útvonalaimat, és önállóan tájékozódtam. Nagyon jól ment. Az átfutó előttire egy helyen egy kicsit elbizonytalanodtam, és máig nem értem ott a térképet, így nem is rajzoltam be azt a szakaszt, de gondom nem volt vele.Az átfutóra a 13. helyen érkeztem, ám a következőre elkövettem a versenyem egyetlen hibáját. Miután elhagytuk a célterületet, egy pár szerencsétlen lépéskombinációval ügyesen beleragadtam egy jó kis saras mocsárba, és míg ebből kikecmeregtem, jópáran elmentek mellettem. A térképpel is elveszítettem a kontaktust, és kicsit bosszantott is ez a dolog, így mikor az utat keresztezve bevágtam a zöldbe, nem voltam 100%-os kontrollban a helyzet fölött. Megláttam egy pontot, amit mások is éppen fogtak, tudtam, hogy még túl közel lesz, de azért megnéztem. Oké, tovább. Nem messze bevillant még egy. Hát ezt is megnéztem. Tudtam, hogy még fent vagyok a hegyen, nekem meg le kell mennem egy kis vizesárok mellé, de ha már ott voltam… Mi van, ha tévedek? Nagyon bosszantott volna, ha később kiderül, hogy azt a pontot kerestem, amiről azt hittem, hogy nem az, és nem mentem oda hozzá. Biztos mindenkivel volt már ilyen. Na szóval, miután természetesen ez a pont se kellett nekem, megpróbáltam kicsit tudatosabban tovább tájékozódva megfogni végre azt is, amit voltaképpen kerestem. Ez egy kis hurokkal végül sikerült is, és igazából nem is veszítettem olyan sokat. Részidők alapján 1:20-at buktam, de azok, akik körülöttem voltak, szerintem szintén hibázhattak, mert az eleje egyértelműen nem ment el ennyivel. Mondjuk innen egy jó darabid nem láttam őket, és ami azt illeti, most hogy egy kicsit hátrébb voltam és nyomnom kellett, már a futás sem esett olyan nagyon jól. De szerencsére már nem volt sok hátra, és pár ponttal a vége előtt újra meg is nyugodhattam, mert szép lassan visszaértem a vezető bolyba. Mint utólag kiderült, egy srác, az osztrák Kerschbaumer, egy fél perccel ellépett a vonattól, de őt leszámítva az elejével értem célba a 15. helyen, minimális hátránnyal. Micsoda megkönnyebbülés volt! Nem zavart az achilleszem, nem zavart az éjszaka, megcsináltam, bejöttem az elejével! Huhh!

“Jan Prochazka in spotlight”
(amúgy jellemző a kavarodásra, meg hogy mennyire nem másokra figyeltem, hogy én is csak az eredménylistából tudtam meg, hogy ő futott be előttem)

A futás után a célterületen terveztem aludni, de egyrészt nem tudtam annyira felöltözni, hogy ne legyen továbbra is hideg a hálózsákomban, másrészt, amint lenyugodott a szervezetem, mindenem elkezdett fájni a kimerültségtől – plusz az achilleszem – és harmadrészt: nagyon izgalmas volt a verseny, hiszen ott voltunk az elején! Esélyem se volt aludni: Jörgen-Liutas-Tomas-Albin-Jan-Mats-Johan-Millinger és Lófasz (eredetiben Löfås, de a kassai Főiskolás VB-n a magyar különítménynek hála, ráragadt ez a becenév) mind kitettek magukért! Végig az élmezőnyben futottunk, változatos, izgalmas volt a verseny, pláne belülről. Jörgen és Liutas bent tartották a váltónkat a közvetlen élmezőnyben, így Tomas az élbolyt navigálhatta végig a Long Night-on. Albin 18 éves korát meghazudtolva futott felnőtt eliteket megszégyenítően gyorsan és pontosan (rá még érdemes lesz odafigyelni a későbbiekben!), aztán Jan az IFK Götborggal karöltve ellépett a mezőnytől. Itt már kezdtem komolyan azt hinni, hogy tényleg nyerni fogunk, de aztán Mats egy kicsit hosszabb kombináción egy kicsit fásultabban mozgott, mint szokott, Johan pedig kétszer is felkereste a TV-s pontot. :) A hihetetlen formában lévő Millinger ezután keresztülrepült az erdőn, 3 percet hozott egy mindössze 6km-es pályán, pedig még hibázott is! Az utolsó pályára így a 4. helyen mehetett ki Lófasz, és ugyan a Hubmannal hajrázó tavalyról címvédő Kritiansand OK foghatatlan volt, a második helyért versenyben voltunk – még 4 másik csapattal. Csupán csak Mats Haldint kellett 4 perccel befogni majd lerakni, Marc Lauensteint az utolsó pontokon felőrölni, és Gueorgiout a végén lehajrázni. Hát ez utóbbi már nem sikerült. :) De a harmadik hellyel így is tökéletesen elégedettek lehetünk! Igazi „laginsats” volt ez. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen csapatban futhatok! Legközelebb majd a Jukolán!balról jobbra: Jörgen, Mats, Johan, Albin, Lófasz, Liutas, Jan, Millinger, Tomas, és én.

De mostmár szeretnék egy kicsit EDZENI is!!! Az eddigi eredményekre igazán nem panaszkodhatok, de tartok tőle, hogy nem tart ki örökké a februárig felépített formám. Erre a hétre marad a biciklizés, de talán majd utána. Niclas Jonasson egyszer azt nyilatkozta, hogy csak adjanak neki két hónapot sérülés nélkül, és Világbajnok lesz. És így lett! Nekem meg még 116 napom van hátra a VG-ig, sőt, az első döntőre még 119 napot kell várni. Sima ügy. Bár azért nem bánnám, ha inkább októberben rendeznénk a VB-t. Nem lehetne átrakni?

Csaba

ui: További eredmények: a magyarok közül Bandi is remekül futott, kb. 3 perccel jött be utánam a tömegrajtból. Zsolti a Morával idén csak 17 lett, a második és harmadik pályán veszítettek sokat, de Zsolti ettől függetlenül jól futott a sajátján. Csapata egyik legjobbja volt! Ádámék a Kristianstaddal hetedikek lettek, és ő is végig az élmezőnybe illően versenyzett. Máté is kitett magért a Long Night-on, az Östmarkások tekintetében meg ajánlanám Isti beszámolóját. Amit még hozzáfűznék, hogy a mi második csapatunk 46. lett, de ami még ennél is jobb, hogy a harmadik pálya után még ők is a közvetlen élmezőnyben, a 16. helyen álltak! Ez kb. azt jelenti, hogy a Jukolán két nagyon erős csapatunk is lesz!